Itthon vagyok. 

Majdnem, ülük a regiojeten pest fele, de 22óra utazás és nem is tudom hány ezer kilóméter megtett út után ez már már gyakorlatilag otthon, meg mire ezt befejezem már biztos szigony levegőt szivok. 3 hete az volt szűrreális hogy tokió metrón zakatolok, most pedig az hogy hazafele tartok. Vége. Pedig mikor visszatértem az utolsó 4 napra Tokióba már elindult bennem búcsú folyamata, a végére már mintha el is fogadtam volna. Lehet az volt az önámitás. Beteg is lettem hőemelkedésem is biztos volt, az egész picit álomszerű volt. 

Ülök a vonaton, iszom a hideg Bernárdot eszem a cseh boritót, Avril Lavigne első albumait hallgatom és probálom realizálni itt dolgokat. De nagyon nem akar menni. Mikor fog elkezdődni az igazi gyász?

Még ott vagyok. 

5kor már fent a nap, nem akarja hogy rendesen kialudjam magam. Mire kikecmergek a lakásból 9, már az utcán verőfényes 27 fok. Beugrom a sarki kombinibe a szokásos háromszög szendvicsemért, jeges kávémért és valami új csokiért amit még nem probáltam. Belépve megszólal a szigno amit már álmomból kelve is fütyülök. Egyből jön a boltos üdvözlése. Irashai masen. Nem kérek zacskót köszönöm. Ie daijoubu. Kártyával fizetnék, Kado deska. Arigato gosai masta. Reggeli rutin után pedig jött a napi kaland. 

Oké lehet ehhez egy picit pihennem kéne, visszaemlékezés közben elöntenek az érzelmek, könnyeimmel közködök.

Nem volt rövid, se túl hosszú első nekifutásnak. Volt minden, Megaváros, kis falu, onsen, turisztás helyek, járatlan utak, meghitt szentélyek, örökmozgó olajozott modern gépezet, tenger, hegy, Shinkansen, helyi busz. Volt ami kimaradt, de egyáltalán nem bánom egyiket se, legközelebb bepótolom. Vissza fogok még menni.  

Megint ott leszek.

Mire én megirom a maradék beszámolókat és átnyálazzuk az összes képet...  De eddig is ott vagyok